26 december 2013, 19:15

Virágok a lengyel diplomácia sírján

Virágok a lengyel diplomácia sírján

Lengyelországban az időjárás nem éppen karácsonyi. A virágok ma fontosabbak a karácsonyfánál is. Fehér virágok természetesen, ahogyan a temetésen illik. Elhelyezzük őket a lengyel keleti politika sírján, amelynek halálát a saját szemünkkel láttuk és gyászt hirdetünk: nem került sor állami puccsra Ukrajnában.

A szovjet blokk összeomlása óta a lengyel keleti politika a félelem és a Nyugat iránti hízelgés megtestesülése volt. E politika legnyilvánvalóbb létezése a Keleti partnerség kezdeményezése volt, amely a ragyogó lengyel diplomáciát hirdette.

A Keleti partnerség egy 2009-es program, amelyben megalkották az ”Európai Unió keleti politikáját”. A program alapja a Fehéroroszországgal, Ukrajnával, Moldovával, Grúziával, Azerbajdzsánnal és Örményországgal való együttműködés erősítése. A program kidolgozása nagy visszhanggal járt, Radoszlaw Szikorszki lengyel miniszterelnök pedig megszerezte a diplomáciai zseni hírnevet magának. Öt év elteltével viszont mindennek nyoma veszett. 2009-2013 között az Európai Unió 2,8 milliárd eurót adott a program megvalósítására. Érdekes, vajon eljutott-e ez az összeg a kijevi Függetlenség térig?

2013. szeptember 3-án Örményország úgy határozott, hogy belép az Oroszország által létrehozott Vámunióba. Azerbajdzsán, amely az energiaforrások stratégiai szállítója, okkal feltételezi, hogy az Európai Unió függ tőle és nem fordítva. Természetesen az EU használja fel az azerbajdzsáni energiaforrások csaknem felét, ugyanakkor Oroszország is az import nagy részét biztosítja. Így tehát nem Azerbajdzsán, hanem az Európai Unió áll terpeszben.

Grúzia a 2008 augusztusában történt Oszétiával szembeni agresszió után elvesztette a Nyugat iránti bizalmát és nem túl gyorsan nyeri azt vissza. Az új grúz elnök támogatta az európai orientációról szóló nyilatkozatot és ezzel egy időben tett néhány udvarias lépést Oroszország felé. Nincs min meglepődni, hiszen Grúzia külkereskedelmi forgalmának 33%-át a FÁK-országok adják, míg az EU csak 26%-ot, aminek az aránya folyamatosan csökken.

Moldova a kezdetek óta aktív résztvevője volt a programnak, de ez a aktivitás a pénzszerzésre korlátozódik (Moldova az 1 főre jutó EU-források legnagyobb kedvezményezettje). Nincs mit kínálnia Európa számára a munkaerőn kívül.

Olaf Osica a lengyel Keletkutató Intézet igazgatója kijelentette, hogy ”négy évvel a program elindítását követően semmilyen társadalmi vagy politikai eredmény sem látható. A hétköznapi állampolgárok gyakran nem is tudnak e program létezéséről”.

Ebben a helyzetben két következtetésre juthatunk:

1. Nem vagyunk önállóak a külpolitikában (legalábbis a keleti politikában);

2. Nem lehet ruszofóbiára támaszkodva keleti politikát építeni.

És csupán annak van esélye létrehozni valami pozitív dolgot, aki megérti az utolsó következtetést.

 

A szerzők véleménye nem feltétlen egyezik a szerkesztőség véleményével.

  •  
    és megosztani