28 augusztus 2013, 18:14

A történelem, amely egyesít. A halott gyerekek mosolya

A történelem, amely egyesít. A halott gyerekek mosolya

Szoljuga favágók faluja, amelyet a ’20-as években alapítottak. A ’30-as évek elején ukránokat deportáltak oda. A vad tajga közepén hagyták őket és egy családnak adtak: 1 fűrészt, 2 fejszét, két vekni kenyeret, egy marék sót és gyufát. Kevesen maradtak életben.

A második világháború után lebontották az első száműzött lengyelek házait. A deszkákat néhány kilométerrel messzebbre, a tajga mélyére vitték, ahol a favágó munkásoknak építettek falut. Az új lakók már nem száműzöttek, hanem átlagos oroszok voltak.

Ebből a faluból származik a háziasszonyunk, Vera Dubenko. Ő készségesen mesélt a Szoljugai életről, a gyönyörű, gondtalan és boldog gyerekkorról. A lengyel emigránsokra nem emlékszik, mivel néhány évvel az elutazásuk után született. Emlékezett viszont arra, hol voltak egykor a sírok nyomai. A gyerekkorából emlékszik egy lengyel férfira is. Azt, hogy ő hogyan került oda, csak évekkel később tudta meg.

A Szoljugába vezető vasúti síneket felszedték, a tajgában elolvadt a hó és az egész terület járhatatlan mocsárrá változott. Oda csak a vadászok merészkednek be. Szerencsémre szolgált találkozni az egyikőjükkel.

Az út borzalmas volt. 18 km-t mentünk 2,5 óra alatt. Az autó hirtelen leállt.

- Itt van – mondta Szláva, a vadász, és mutatott egy dombot 50 méterre tőlünk.

Elmentem a dombhoz, az első lengyel száműzöttek életének és halálának a helyszínéhez. Valamiben megbotlottam. A tajga kellős közepén egy vasdarab állt ki a földből. Tudtam, hogy megtaláltuk a helyet. Néhány perccel később megláttam a fűben egy vaságy maradványait.

- Hol lehetnek a sírok? – kérdeztem Szlávát.

Erre ő az erdő szélés található lejtő felé bólintott a fejével. Némán elindultunk arra. Megint valamire ráléptünk a földön: elsőre, másodikra, ötödikre… Az egyikben egy hároméves gyermek, Kazio fekszik, akit kerestem.

Hoztam egy emléktáblát Lengyelországból. Rajta a gyerek vezeték- és keresztneve áll, és egy mondat: ”Az emlék erősebb a halálnál”. A felirat két nyelven olvasható: lengyelül és oroszul.

2013. június 8-a volt, 72 évvel és 5 nappal Kazio halála után, és 30 évvel az anyja halála után. A táblát a földbe tűzte Szláva. Miért ő? Nem tudom, így akarta. A tajgában nagyon szokatlanul festett a tábla: a napsütötte lejtőn visszaveri a fényt. Idegesség, érzelmek, aggodalom, fáradtság - láthatóan ez az együtt hozott fénylő vasdarab a tajgában valami metafizikai dolgot jelentett a számunkra. Egy gyermeki mosolyt? Egy kinyújtott kezet a több mint 70 éve ott nyugvó honfitársak felé? Azon boldogok ”néma sikolyát”, akikre emlékezünk? Mindenki számára valami személyes dolog volt.

Szerteszéjjel vannak még ilyen temetők.

  •  
    és megosztani