22 augusztus 2013, 12:52

A történelem, amely egyesít. Arról, hogy fontos beszélgetni

A történelem, amely egyesít. Arról, hogy fontos beszélgetni

Az észak-oroszországi utamat határozottan támogatta a barátom, Leonyid Szviridov, ismert orosz újságíró Lengyelországban.

Az Oroszország Hangja lengyel internetes kiadásával hamar megegyezett egy riport publikálásáról, ezzel nem volt semmilyen probléma. A Nyandoma hatóságaival folytatott tárgyalásokon azonban ”elakadt”. Megértem, hogy a helyi hatóságok félnek találkozni egy lengyel újságíróval, ahogyan a lengyel száműzöttek egykoron féltek a száműzetéstől azokra a helyekre.

A kapcsolatot csak néhány nappal a Nyandomába való érkezésem előtt sikerült felvenni. Leon a helyi Avantgárd hetilap szerkesztőségétől kért segítséget. A telefont Ánya Guszelnyikova vette fel, a valóság pedig visszatért a normális kerékvágásba.

Reggel a megérkezésünk után eljött hozzánk egy igencsak szerény szállodába (amely viszont megőrizte a ”nyugat-európai standard árakat”). Elindultunk egy múzeumba, ahol emberek és egy süteményekkel, üdítőkkel és lekvárral megrakott asztal várt bennünket.

Ánya, a múzeum igazgatója Jelena Kuznyecova és a könyvtár vezetője Galina Ivanovna meglepetést készítettek a számunkra. Meghívták a lengyel gyökerekkel rendelkező barátaikat egy találkozóra Nyandomából. Ők nem a múlt század ’40-es éveiben, hanem még a XIX. században jöttek ide. És nem cári száműzöttek, ahogyan azt vártuk. Ők önként jöttek ide, hogy Oroszországban éljenek. Ők orosznak érzik magukat, de nem feledik, hogy az őseik Lengyelországból jöttek. Ők nem gondolnak a Lengyelországba való emigrációra, de tisztelik az őseik hazáját. Vidám és egyben megható pillanat volt.

Elmentünk Buracsihába, az úti célunkhoz, ahová 20 perc alatt jutottunk el.

A vasúti megállónál egy falu található, ahol hivatalosan 600 ember él. Az állomáson a falu lakóinak emelt emlékmű látható a Nagy Honvédő Háború elesettjei számára. A legfőbb épület 50 méterre a vasúttól található. Ez ad otthon a falu közigazgatásának, amelyet Vera Dubenko asszony vezet, továbbá egy orvosi és egészségügyi pont, ahol Ljubov Maklakova fogadja a betegeket. Két kedves, barátságos és szerény nő. Azonban nyilvánvaló volt, hogy a hölgyek tartottak a látogatásomtól. Mit akar tőlük 70 év elteltével egy lengyel? Nem valószínű, hogy az őseinek az itt eltöltött éveiért mond hálát. Ha már egy újságíró érkezett ide, akkor miről fog írni? Biztos valami rosszat, amiből csak problémájuk lesz később. Látható volt, hogy ezek a kérdések napok óta nem hagyták nyugodtan aludni a házigazdáimat.

Azt hiszem, a fogadóim két pillanatot jegyeztek meg velem kapcsolatban. Az első, amikor meggyújtottam a gyertyát a burahicsai emlékműnél. A második pedig, amikor a gazdagon terített asztalról levettem a helyi vodkás üveget és egy lengyel mézes pálinkát tettem a helyére, amelyet az oroszországi utazásom előtt Leon Wagner ezredestől kaptam, aki gyerekként került ide.

Meséltem róla a vendéglátóimnak, öntöttem mindenkinek a mézes alkoholból, a légkör pedig egyből oldottabbá vált. Húst, halat, fenséges süteményeket és gombákat fogyasztottunk közben. Néhány óra alatt 100-150 grammot ittunk, vagyis szinte semmit. A találkozásért, a közös történelemért és a barátságért ittunk.

  •  
    és megosztani