28 május 2013, 07:55

„S míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg” - Zsidók, magyarok, fasiszták, kommunisták - 4.

„S míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg” - Zsidók, magyarok, fasiszták, kommunisták - 4.

Megrázta Gyömrőt az 1945-ös politikaigyilkosság-sorozat, és talán nem is csak Gyömrőt. Bár a rendszerváltás óta dokumentumfilmek és egy könyv is születetett a témában, az események történészi feldolgozása még messze nem teljes. Számos tanulság azonban így is levonható.

Az előző részben leírtam az eseményeket és egy kicsit a motivációkra is megpróbáltam a magam eszközeivel válaszokat keresni. Elkerülendő, hogy olyanok legyünk, mint aki „balhitekben hitt s tajtékzott téveteg”, ezért őszintén kell beszélni, megpróbálva minél több tényt megvizsgálni, többek között a címben is említett kategóriák mentén.

A községben sokan vélték úgy, hogy zsidók öltek-ölettek magyarokat. Olyan magyarokat, akik közül többen is zsidókat bújtattak. A motivációról azonban kevés szó esett, ahogyan magukról a gyilkosságokról is. A téma egészen a 80-as évekig el volt fojtva, ám soha nem volt elfelejtve.

Zsidók?

Tegyük azonban fel a kérdést mindenféle félreértelmezett szemérmesség nélkül: zsidók követték el ezeket a rémtetteket? A kérdésre egyértelműen igent mondott a lakosság nagy része, de például Győri Szabó Róbert politológus is úgy fogalmazott mintegy 16 évvel ezelőtt, hogy „[a] zsidó bosszú egyetlen kirívó esete a hírhedt gyömrői ügy.”*

Akárhonnan is nézzük, a felbújtók és a végrehajtók közül jó néhányan – a Schwarzstein (később Sásdi) testvérek, Deutsch (később Deáki) Imre, Herzfeld (később Hetényi) Imre, Bacher Károly, Eizer Károly, Kántor Zoltán és még páran - zsidók voltak.

A rendszerváltás utáni visszaemlékezések szerint például Herzfeld arról beszélt közvetlenül a péteri evangélikus lelkész Csaba Gyula brutális megkínzását és halálát követően (szemkiszúrás, péniszamputáció, keresztre feszítés, lelövés), hogy „ő is vallásos ember, […] izraelita vallású, és […] ennek ellenére neki kellett agyonlőni a papot, hogy ne szenvedjen tovább.”

Azonban a végrehajtók között túlnyomó többségben találjuk a nem zsidókat. Hornyák, Horcsák, Jedlicska, Tucsnyi: hosszan lehetne sorolni a járás „tót falvaiból” kikerült gyilkosokat.

A legszabatosabban talán a következő módón fogalmazhatjuk meg a szembenálló felek státuszát. A felbujtók, az értelmi szerzők magukat kommunistának valló, túlnyomórészt zsidó származású személyek voltak. A végrehajtók magukat kommunistának valló, nagyrészt szlovák nevű, a járás jelentős szlovák kisebbséggel rendelkező településeiről származó személyek voltak. Az áldozatok túlnyomórészt a helyi háború előtti közélet és közigazgatás - szinte kizárólag magyar származású - szereplői voltak.

Túlzott leegyszerűsítés lenne azonban „etnikai” motivációt keresni a történtek mögött. Az áldozatok származása egyenesen következik abból, hogy a háború előtt és alatt a magyarokon és a németeken („svábokon”) kívül kevés nemzetiség juthatott szerephez a helyi közigazgatás szintjén, zsidók pedig egyáltalán nem. Törvényszerű tehát, hogy a helyi közösség korábbi elitjét érintő atrocitásoknak nem lehetett zsidó áldozata.

A Győri Szabó Róbert által említett bosszú sem állja meg a helyét a hagyományos értelemben, hiszen a felbujtók zsidó származása és az áldozatok kiléte a személyes bosszú szintjén egyáltalán kapcsolódott egymáshoz. Kijelenthető, hogy a meggyilkoltaknak nem volt semmi közük a deportálásokhoz, így nem lehet valamiféle „igazságos”, szemet-szemért bosszúról sem beszélni. Főleg annak fényében nem lehet, hogy az áldozatok egy része még segítette is korábban a zsidókat.

Ugyanakkor a háború alatt átélt események minden bizonnyal hozzájárultak mindenféle erkölcsi gátlás megsemmisüléséhez az elkövetőkben. Schwarzsteinéknek az anyjukat hurcolták Auschwitzbe. Deutsch a feleségét és egészen fiatal kislányát veszítette el ugyanígy. Csak Gyömrőn 67 családot érintettek a deportálások. Közismert, hogy az elszenvedett trauma nyomán számos túlélő teljeséggel kívülállóvá vált, érzelmileg és gondolkodásban egyaránt. Ez egy általános jelenség volt. Egyesek katatón állapotba kerültek, depresszióba estek, öngyilkosok lettek. Mások fékevesztett szociopatákká váltak. Nem volt ez másképp helyben sem.

Kommunisták?

Kommunisták voltak a gyilkosok? Igen és nem. Bár alig volt közöttük ideológiailag képzett kommunista, a „csak a láncainkat veszíthetjük” proletár törvényszerűség mindenkinél működött. Ennek kiváltásához azonban nem kell ideológia, csak megfelelő objektív körülmények. Bármely történelmi korban, bármely társadalomban.

És, bár a párttársaikat is bármikor fasisztának hazudták a szovjetek felé; bár a szovjeteket is minden gátlás nélkül vádolták meg az eltűnésekkel a felsőbb pártszervek előtt; bár az MKP irányvonalát nem követték – mégis bejött a számításuk, hiszen pont önjelölt kommunistaként részesültek olyan fokú politikai védelemben, hogy elkerülhették a tényleges törvényi felelősségrevonást.

Szociopaták

Ami valóban közös volt a felbujtókban és az elkövetőkben, az a hirtelen jött hatalom mámora, a mindenhatóság, a korlátlan lehetőségek érzete, és annak a vágya, hogy ezt mindenáron fenntartsák. Közismert, hogy a hatalomérzet is képes pszichikai függést okozni, és ehhez nem kell országos politikusnak lenni. Egy függő pedig mindent megtesz, hogy semmi ne gátolhassa szenvedélye kielégítését.

Ez természetesen nem ment fel senkit az egyéni felelősség alól, hiszen nem mindenkiből lett szadista gyilkos, aki hasonló körülmények között találta magát. "Könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akar menni" - tartja a mondás. A hatalom szemhunyása, a háborús helyzetet követő káosz és az elkövetők személyisége egyaránt hozzájárultak a tragédiához. Azonban hasonló helyzetek napjainkban is rendszeresen előfordulnak. Elég ha csak Irakra vagy Afganisztánra gondolunk és a szereplőket behelyettesítjük iszlamistákkal, az amerikai hadsereggel, a törzsi vezetőkkel és a hírekből ismert többi szereplővel. Az ilyen elkövetők általában kihasználják a helyzetet. Feldobja őket a történelem hulláma, de nem ők keltik ezt a hullámot.

Természetesen a történtek nem szolgálhatnak a kolletív bűnösség téveszméjének alátámasztására sem. Zsidók követték el a rémtetteket, de nem a zsidók. Szlovákok, de nem a szlovákok. Hataloméhes, korrupt, aljas szociopaták követték el ezeket a bűnöket (akik között ráadásul a többségi társadalomhoz tartozók – vagyis magyarok - is voltak).

 

*Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság (1997, Bp.), 131.o.

  •  
    és megosztani