7 november 2012, 11:20

Nagyapám, Alexander Dubček

Nagyapám, Alexander Dubček

Ma húsz éve, 1992 november 7-én hunyt el Alexander Dubček (1921-1992), azt követően, hogy hetekkel korábban súlyosan megsérült egy autóbalesetben. Leginkább úgy emlékszünk rá, mint az 1968-as, Prágai Tavasz néven ismert reformok atyjára, akit a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása buktatott meg.

Nem kevésbé fontos azonban az, hogy 1992-re a legjobb úton haladt ahhoz, hogy a hamarosan függetlenné váló Szlovákia első köztársasági elnöke legyen. A halála tehát nem csak családi tragédia volt, hanem egy 24 évvel korábban megszakadt, újászülető politikai pályafutás korai vége is. Unokája, Jana Dubčekova vállalta, hogy megosztja az Oroszország Hangja olvasóival emlékeit Alexander Dubčekről, az emberről és a politikusról.

 

Köszönöm, hogy elfogadta a felkérést. Kezdésnek arra kérem, beszéljünk egy kicsit a névről és a családról, hogy segítsünk az olvasóinknak eligazodni. Jól tudom, hogy a Dubček név nem gyakori Szlovákiában?

Igen, igaza van, a Dubček nem gyakori név, bár néhányan erre változtatták a nevüket a '89-es bársonyos forradalom után, szóval most egy kicsit több van, mint amennyi eredetileg volt. Bevallom, nagyon büszke vagyok, hogy ezt a nevet viselhetem, elsősorban az örökség miatt, amit hordoz! De a jelentése miatt is tetszik: a dub szlovákul tölgyet jelent. A családomat illetően, édesapám Milan Dubček nagyszüleim (Anna Dubčeková és Alexander Dubček) három fia közül a legfiatalabb. Van egy nővérem, akivel gyerekkorunkban gyakran látogattuk a nagyszüleinket és ott találkozgattunk az unokatestvéreinkkel, Zuzanával és Martinnal is.

Úgy tudom, hogy ön közgazdász. Dolgozott korábban Magyarországon is és most ismét otthon van, Szlovákiában. Mit csinál, amikor nem a munka köti le? Mi a hobbija?
Valóban, közgazdaságtant tanultam, de az álmom az volt, hogy gyermekorvos vagy pszichológus legyek. Valamiképpen azután a tanulmányaim más irányt vettek. De azért remélem, hogy egy nap olyan területen fogok dolgozni, ami közelebb visz az álmaimhoz. Egyébként pedig imádok utazni. Nem hiszem, hogy igazán hobbinak nevezhetem – bárcsak olyan szinten űzhetném! Nagyon élvezem azokat az országokat vagy helyeket, ahova a modernizáció még nem ért el és láthatom, ahogyan az ottaniak élnek és élvezik az életet. Természetesen nem csak olyan embereket látok, akik élvezik az életet. Indiában például rengeteg nagyon szegény ember van. Mégis, a szegénységük és szerencsétlen körülményeik ellenére is, nagyon sokak szemében látni a melegséget és a mosolyt az arcukon. Vagy vegyük Kambodzsát: az emberek nagyon kedvesek és őszinték, pedig az ország pár éve még a Pol Pot rezsim kínjait és pusztítását nyögte. Engem lenyűgöz, amikor egy nép vagy egy ország nem reked meg a fejlődésben egy szörnyű trauma miatt, hanem éppen ellenkezőleg, erősebbé válik – mint például Izrael.

Amikor az emberek meghallják a nevét, gyakran kérdeznek rá a nagyapjával való rokonságra? Gondolom ez nem csak otthon van így, hanem külföldön is.

Igen, amikor bemutatkozom, akkor általában megkérdezik, hogy rokona vagyok-e Alexander Dubčeknek. Külföldön pedig sokan vannak, akik hallottak nagyapámról és tisztelik az emlékét. Sokan még a sírját is fel szokták keresni. Négy éve Isztambulban ellátogattam a híres Nagy Bazárba és bementem egy táskákat árusító boltba. Ilyenkor a tulajdonosok meg szokták kérdezni, hogy honnan jött a kedves vevő (talán ez is segít nekik beárazni az árut). Elmondtam, hogy Szlovákiából. Kiválasztottam egy tetszetős táskát, ami elég drága volt, és a tulaj nem akart engedni az árból. Miután letudtunk pár kört a törököknél elvárt alkudozásból, az illető elhallgatott, majd azt mondta: „Ha maga Dubček, akkor ingyen vihet minden táskát.” Ezután a törökök által nagyon tisztelt Kemal Atatürkhöz hasonlította nagyapámat. Ez az elmény nagyon kellemes és nagyon megtisztelő volt számomra.

De, hogy egy másik élményt is megemlítsek, nagyon büszke voltam, amikor Delhiben a nagyapámról elnevezett utcán állhattam. Hiszen milyen messze van India, és mégis utcát neveztek el nagyapámról...

Milyen volt Alexander Dubček nagyapának?

Mindig nagyon odaadó volt a családja iránt, amennyire csak az ideje engedte. Sokszor jött el meglátogatni minket, vagy mi mentünk hozzájuk. Amikor meghalt, már majdnem betöltöttem a tizenkettőt. Emlékszem, hogy haragos és feldúlt voltam, amiért elvették tőlem a nagyapámat. Nekem ő elsősorban a nagyapám volt, aki a fákról és azok gondozásáról mesélt nekem, az állatokról beszélt, vagy éppen a hobbija közben – bort készített a pincéjében – elmagyarázta az egész folyamatot. Esténként pedig betakart egy pléddel, miközben a nagyival tévéztünk. Egyébként a nagymamám is nagyon gondoskodó volt. Emlékszem, mindig megkérdezte előző este, hogy mit szeretnék reggelizni, és amikor felkeltem, már minden ott várt rám. Sokat mentünk sétálni a városba, ősszel gesztenyét gyűjtöttünk. Szerette a kertjét és a virágait, mi pedig sok időt töltöttünk vele ott is. Nagyon erős asszony volt, mindannyiunkat támogatott, gondoskodott rólunk. Azok voltak a szép napok! Az unokatestvéreimmel futkároztunk nagyszüleim kertjében, megnéztük a nyulakat, tojást kerestünk a tyúkok alatt, Luxik kutyával játszottunk. Annyira hiányoznak azok az idők, amikor teljes volt a család és mindannyian összejöttünk a nagyszüleim otthonában.

Gyermekkorában a családja igyekezett elszigetelni önt a nagyapja történelmi, politikai örökségétől, vagy az már akkor is természetes része volt a mindennapjainak? Mikor vált először világossá, hogy az ön nagyapja más, mint a többi gyereké?

Bevallom, nekem '89 előtt nem igazán jött át ez az egész dolog a nagyapámmal. Én igazából az 1989-es évben kezdtem érteni, hogy a nagyapám más, mint a többi nagyapa. Anya elvitt az úgynevezett novemberi tüntetésre. Ott áltam a tömegben a téren, hallgattam és láttam, ahogyan nagyapám felment az emelvényre és beszédet mondott, az emberek pedig azt kiabálták: “Dubček na hrad!”, vagyis Dubčeket a várba. Emlékszem, a bársonyos forradalom után az egyik barátom azt mondta nekem: „Annyira szerencsés vagy, hogy a nagypapád fent van az óriásplakátokon”. Ezt végképp nem értettem, mert én szívesebben vettem volna, ha személyesen látom. Azt kívántam, hogy bárcsak kevesebb időt áldozna a szlovák népre és inkább minden idejét velem töltené. De ma már értem, hogy azok a napok, amelyekért nagyapám több mint 20 éven át harcolt, abban az évben végre elérkeztek.

Az ön nagyapjának a sorsa meglehetősen egyedi a térségben. Bár vezető szerepe volt az 1968-as eseményekben, ezután „csupán” fokozatosan kiszorították, majd 1970-ben ki is zárták a Kommunista Pártból. Tudva, hogy a magyar forradalom vezetőit egy évtizeddel korábban még kivégezték, ez a retorzió viszonylag enyhének tekinthető. Ezen kívül pedig a népszerűségét is megőrizte. Érezte a családja - esetleg ön személyesen - ezt a támogatást és szimpátiát, vagy inkább az egyes állami- és pártkáderek zaklatását kellett elviselniük? Milyen volt „Dubčeknek lenni” azokban az években?

Nagy különbség van az 1956-os magyarországi mérföldkő és az 1968-as csehszlovák tavasz között. Magyarországon az emberek nagyon megosztottak voltak és a forradalomnak sok áldozata volt. Csehszlovákia viszont teljesen egységes volt 1968-ban és a reformokat mindenki spontán módon, nagy lelkesedéssel támogatta. Az öt ország inváziója véget vetett a reformoknak. Nagyapámat egy „forradalmi népbíróság” elé készültek állítani, ami halálos ítéletet kellett volna kiszabjon rá. Mivel azonban túl nagy volt a támogatottsága belföldön és külföldön egyaránt, így a terv megváltozott. De onnantól az államrendőrség (StB) az egész családot zaklatta. Nagyapám állandó megfigyelés alatt ált. Megszabták, hogy melyik munkahelyen dolgozhat. A rendőrség, az állami vállalatok vezetői, az állami média mind olyan környezetet teremtettek, hogy az emberek féltek nagyapámmal és a családtagjaival érintkezni. Nagyon hálás vagyok, hogy én nem éreztem ebből annyit, mint a szüleim, a nővérem vagy az unokatestvéreim. Nagyon jó tanítónénim volt, aki egyáltalán nem élt vissza a helyzettel. Sőt, nagyon kedves volt hozzám. Másfelől viszont tudom, hogy a nővéremnek és az unokatestvéremnek nehéz dolga volt az iskolában. Szörnyű lehet azt hallani a történelemtanárodtól, hogy a nagyapád az állam ellensége és egy nagyon rossz ember! Azok kemény idők voltak a szüleim számára, a fenyegetések miatt is, és mert Alexander Dubček fiaként édesapám nem mehetett egyetemre.

Mindezek ellenére az emberek még így is megkeresték nagyapámat; nem érdekelte őket, hogy esetleg bajba kerülhetnek a mindig közelben lévő StB-ügynökök miatt. Sok idősebb embertől hallottam, hogy nagyapámnak hihetetlen karizmája és kisugárzása volt, ami egyszerűen köré vonzotta az embereket, akik beszélni akartak vagy legalább kezet akartak fogni vele. Nagyapám szerette az embereket, hitt bennük és hitte, hogy jobbat érdemelnek. Titokban találkozgatott a hazai munkatársaival, leveleket írt külföldi politikusoknak és újságoknak, hogy szabadságot és változást hozzon a csehszlovák embereknek. Nyíltan bírálta az ország vezetőit a reformok leállítása, az ártatlanok üldöztetése és amiatt, hogy a demokratikus normák elhagyásával egy totalitárius állam irányába haladtak.

Persze, amint említettem, én ebből az időszakból nem éreztem sokat és túl fiatal is voltam ahhoz, hogy felfogjam. De legyen szó akár a nagyapámról, a nagymamámról, a szüleimről vagy a nővéremről, számukra mind nehezek voltak ezek az évek. Az StB részéről őket érő retorziók egy része nem csak pszichikai, de fizikai formát is öltött.

Hogyan befolyásolja az Oroszországról alkotott véleményét az, hogy az 1968-as inváziót az akkori szovjet vezetés határozta el? Van önben valamiféle „történelmi ellenérzés”?

A történelem az történelem, és én minden múltbéli hiba ellenére úgy hiszem, hogy helytelen egy egész nemzetet néhány erőszakkal hatalmon lévő politikus döntése alapján megítélni. Még a bevonulásban részt vevő katonák sem igazán tudták, hogy mi történik és miért vannak ott. Oroszország közel áll hozzánk, a mentalitásunk és a kultúránk, de még a nyelvünk is igen hasonló.

Az invázió helytelen volt, de hát vannak emberek ezen a bolygón, akiknek fontosabb a hatalom és az irányítás, mint az emberiesség. Nagyapám a volt Szovjetunióban nőtt föl, ott tanult, sok barátja volt ott. A politikai szörnyűségek ellenére igen mély szimpátiával viseltetett az ország iránt.

 

Említette, hogy nagyapja végzetes balesetének idején fiatal tizenéves volt. Mire emlékszik azokból a napokból? Részt vett a temetésen?

Igen, még csak 11 éves voltam. Amint említettem, dühös voltam. Igazságtalannak éreztem. Ez a politika. Részt vettem a temetésen. Előtte ezrek és ezrek jöttek búcsút venni tőle, virágot hoztak [a ravatalához] a Nemzeti Színházba. Amikor Pozsony utcáin haladtunk a konvojban, a közelben álló autók mind dudáltak, mintegy a köszönet és a búcsú jeleként. Ez mind nagyon felkavaró volt. Emlékszem, amikor a koporsót leengedték a sírba, apró dara kezdett hullani. Valahogy még mindig azt hittem, hogy történik valami csoda és a nagyapám újra otthon lesz, mi pedig megyünk és meglátogatjuk.

Habár a nagyapja halálát hivatalosan is balesetnek nyilvánították, azért néhány bevallottan szokatlan körülmény övezte azt. Az aktatáskája nyomtalanul eltűnt, a vizsgálat során a sofőrje megtagadta a vallomástételt, az állam elutasította a BMW által fejalánlott szakértői segítséget a roncsok vizsgálatához. Ha hozzávesszük ehhez az újraindult politikai szerepvállalást, akkor érthető, hogy nem mindenki fogadta el a hivatalos magyarázatot. Mit gondoltak erről az ön családjában?

Ma sem fogadható el magyarázatként a baleset. Az kérdezte, meg szoktak-e kérdezni engem, hogy Alexander Dubček rokona vagyok-e. Igen, megkérdezik. Rögtön utána pedig azt kérdezik - vagy éppen állítják -, hogy „ugye nem baleset volt”. A közismert tények mind arra a végkövetkeztetésre mutatnak, hogy nem baleset volt. Még mindig dühös vagyok a történtek miatt, és szerintem az is maradok.

Nagyapja szlovák születésű politikusként is ellenezte Szlovákia különválását az egységes Csehszlovák államtól. Szlovákia polgáraként hogyan vélekedik utólag erről az álláspontról?

Igen, nagyapám nem támogatta Csehszlovákia kettéhasítását, főleg mivel nem lettek elég kimerítően megvitatva egy egészséges, működőképes, demokratikus szövetségi állam megteremtésének különböző lehetséges módjai. Az emberek és a politikusok még a rendszerváltást próbálták feldolgozni, miközben már a csehszlovák állam kettéválásának kihívásaival is szembesülniük kellett. Másfelől, amint a szakítás elkerülhetetlenné vált, nagyapám készen állt arra, hogy Szlovákia jólétéért dolgozzon. Manapság már szinte senki nem kritizálja a szétválást, mivel mindkét ország tagja az Európai Uniónak és a határok jelképesek.

Az említett retorziók és az állam későbbi szétválása ellenére, az ön családja Szlovákiában maradt. Soha nem merült fel, hogy elhagyják az országot?

Nagyapámat 1968 után egy nagyon rövid időre Törökországba küldték nagykövetnek, ahonnan családostól kivándorolhatott volna, ha akar. A totalitárius rezsim szívesen vette volna, ha nagyapám elhagyja az országát. Sokkal könnyebb lett volna lejáratni a személyét, a reformjait és az 1968-as politikáját a közvélemény szemében. De ő maradt. Miután Szlovákia 1993-ban független lett már nem volt ok a kivándorlásra. Ha nagyapám még élt volna, ő is Szlovákiáért tevékenykedett volna. Sajnos azonban még a szétválás előtt életét vesztette. Pedig ő volt a legesélyesebb arra, hogy az ország elnöke legyen. Édesapám nem sokkal a rendszerváltás után diplomata lett és 1992 decemberében mindannyian az új állomáshelyére, New Yorkba költöztünk. Pár nappal később, 1993 első napján ott voltunk az ENSZ-ben, amikor kikiáltották a független Szlovákiát.

Volt más is a családban, aki politikai vagy közéleti szereplésre vállalkozott?

A nagybátyáim, Pavol és Peter aktívak voltak a regionális politikában. Édesapám nagykövetként dolgozik, de soha nem volt egyik pártnak sem tagja, és nem is pártjejöltként került a posztjára. Ehelyett karrierdiplomata lett.

Mi az, amiről azt szeretné, hogy egy napon a gyerekei is tudjanak majd a dédapjukról; valami, amit nem olvashatnak el a Wikipedián?Mi az az ő személyes és politikai örökségéből, amit szeretne a saját életébe átemelni?

Nos, a Wikipédián olvastam pár téves információt is. Azóta talán már kijavították. Van viszont nagyapámnak egy önéletrajza, bár a halála miatt sajnos az utolsó két fejezetet már nem ő írta. A címe A remény hal meg utoljára, és sok dolgot leír benne magáról, például arról, hogy milyen hatással volt az életére az USA, Csehszlovákia vagy a Szovjetunió.

Tudni kell, hogy a nagyapám szerette az embereket. Továbbá, soha nem adta fel, akár fent volt, akár lent. Képes volt meghallgatni az embereket, vezető pozícióban éppúgy, mint ellenzékben, „másképp gondolkodóként”. Azt szeretném, ha az eljövendő nemzedékek megértenék az igazság és a demokrácia érdekében tett erőfeszítéseit.

Köszönöm, hogy megosztotta mindezt az olvasókkal.

Én köszönöm, hogy segített felidézni nagyapámat az olvasók számára.

Nagyvilág, interjú, Csehország, Alexander Dubček, Prágai tavasz, Társadalom
  •  
    és megosztani