19 október 2012, 13:16

Hazai pálya

Hazai pálya

Mindig is úgy gondoltam, hogy a foci és a politika sokban hasonlít egymásra. Na nem abban, hogy Magyarországon mindenki ért hozzá – én például nem sokat értek a focihoz -, hanem abban, hogy mindkettő látványos tud lenni, főleg jó csapatok szembenállásakor.

Mindkettő elkötelezett rajongókat tud megmozgatni: vannak, akik a csapat minden szereplésén ott vannak, míg mások a tévé elé ragadva töltik ezeket az órákat. Mindkettő erőteljes érzelmeket tud kiváltani a lakosság nagy részéből. És mindkettő nehezen átlátható, speciális nyelvezettel, szabályrendszerrel és összefüggésekkel bír.

Sajnos abban is hasonlít a foci és a politika, hogy az igazán jó mérkőzésekhez legtöbbször külföldi közvetítéseket kell nézni. Hazai pályán pedig marad a bizonyítvány utólagos magyarázása és a remény, hogy egymás sípcsontjának rugdosása helyett előbb-utóbb visszatérnek a „régi szép idők”.

Ha már a külföldi mérkőzéseket említettem: újabb állomásához érkezet az Obama-Romney meccs. (Bár ez inkább az ökölvívásra hasonlít, mintsem labdarúgásra. Ez utóbbinak amúgy sincs nagy hagyománya a tengeren túl.) Szóval, kedden lezajlott a második elnökjelölti vita, amit Barack Obama megnyert. Újra hozta a tőle elvárt formát: mindazt, amit az első vitában hiányoltak a szimpatizánsai. Igaz, ebbe egy nagyon kicsit besegített a moderátor és az előre kiválogatott kérdések is, de azért feltételezhető, hogy a „hazai pálya” előnye nélkül is hasonló lett volna az eredmény.

Azonban az ördög mindig a részletekben rejlik. Az első vita után, szinte az összes közvélemény-kutatás szerint, legalább kétszer annyian ítélték a győzelmet a kihívónak, mint az elnöknek. Ehhez képest a mostani vita után mért 4-7 százalékpontos különbség aligha tanúskodik Obama elnök átütő sikeréről. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen sikerült megerősítenie az elkötelezett demokrata szavazókat, ám az már erősen kérdéses, hogy hány embert tudott megszólítani a bizonytalan szavazók rohamosan fogyatkozó táborából. Különösen, ha azt is felidézzük, hogy a felmérések szerint elsősorban külpolitikai „vonalon” nyerte meg a vitát, ami a tényleges szavazáskor roppant keveset nyom a latban. Az amerikai választók döntését – legalábbis tudatos szinten – a gazdaság és a munkahelyek kérdése határozza meg. A külpolitika csak sokadik a fontossági sorrendben, és akkor is inkább a terrorizmushoz kötődően jelenik meg. Márpedig a megkérdezettek többsége a gazdaság irányítását a második vita után is Mitt Romney kezébe helyezné.

Természetesen Obamának az is elég lehet, hogy sikerült végre a régi, megszokott önmagát hoznia: egy ennyire szoros versenyben minden megszerzett és megőrzött szavazat számít. Azonban az is könnyen lehet, hogy ennél erőteljesebb teljesítményre lett volna szükség a létfontosságú államokban tapasztalt Romney-előretörés megakasztásához, megfordításához. Mindenesetre a verseny mostanra annyira kiegyenlítődött, hogy várhatóan csak a november 6-án elkészülő célfotó (figyelem: újabb, sportból vett hasonlat!) fogja a győztest beazonosítani.

Nem feledhetjük azt sem, hogy Romney eddig számos alkalommal küzdötte magát vissza az élre, miközben a fölényesen elhúzó pártbéli vetélytársak (Gingrich, Santorum, Cain – tényleg, emlékszik még valaki rá?) rövidtávfutóknak bizonyultak a maratoni versenyen. Elmondható, hogy Romney karizmája ugyan nem vetekszik Obama elnökével, de a kitartása mindenképpen.

A választásokig azonban még sok víz fog lefolyni a Potomac folyón és lesz még egy harmadik vita is. Az utolsó forduló külpolitikai kérdésekről fog zajlani, ami Obama számára ismét hazai pálya, miközben a republikánus jelölt számára egyelőre igen ingoványos vidéknek tűnik. Olyannak, ahol képes állandóan a világosan kijelölt ösvény mellé lépni és utána térdig süllyedni az iszapba. Éppen ezért könnyen lehet, hogy azt a vitát magabiztosan tudja hozni a hivatalban lévő elnök. Másfelől viszont az is biztos, hogy éppen ezért Romney fokozottan fog készülni ezekből a kérdésekből. Ráadásul egy külpolitikai vita megnyerése aligha befolyásolja annyira a szavazatok alakulását, mint a többi - a választók számára fontosabb - témában nyújtott teljesítmény.

Annyi bizonyos, hogy a harmadik vitára is maradt elég téma. Első látásra éles különbség van a két jelölt – és a két párt – külpolitikai elképzelései között. Van egyfelől a Nobel-békedíjas demokrata elnök, aki javított a Bush idején meggyengült orosz-amerikai kapcsolatokon, lazítani igyekszik az amerikai-izraeli szimbiózist, kivonul Irakból, támogatja az arab változásokat. Másfelől ott van a republikánus kihívója, aki Oroszországot az USA első számú ellenségének nevezte; aki jelentősen növelné a hadi kiadásokat; aki szorosabbra vonná az izraeli kapcsolatokat és bombázná Iránt. Obama elnök anyagi és hírszerzési támogatást nyújt a szír felkelőknek - Romney elnök fel is fegyverezné őket. Ez utóbbi szándék különösen érdekes annak fényében, hogy az afganisztáni tálibokat is egykor az USA segítette pénzzel és fegyverrel. Vajon tényleg jövőbeni konfliktusok magját akarná elvetni Mitt Romney Szíriában, vagy ez csak választási retorika?

Észre kell vennünk, hogy a kép nem teljesen feket-fehér! Számos objektív körülmény, hagyományosan kialakult stratégiai szövetség, hosszútávú célkitűzés, intézményi automatizmus és gyakorlati megfontolás hat az amerikai külpolitikára, amit az egymást követő elnökök nem szoktak gyökeresen megváltoztatni. (Elég csak azt megemlíteni, hogy a hadiipari cégek nagyjából egyenlő összegekkel támogatják a republikánus és a demokrata kampányokat.) Ennek fényében Mitt Romney külpolitikai tapasztalatlansága – továbbá más területeken már tanúsított álláspontbeli „rugalmassága” - éppen azt valószínűsíti, hogy elnökként nem feltétlenül lenne számára elsődleges fontosságú az amerikai külpolitika teljes áthangolása. Húsz évvel Ronald Reagan azon beszéde után, amelyben az akkori Szovjetuniót a „gonosz birodalmának” nevezte, természetesen elég furcsa egy amerikai elnökjelölt szájából azt hallani, hogy Oroszország az USA „első számú geopolitikai ellensége”. Mindazonáltal, ahogyan elnökként az élesebben fogalmazó Mitt Romney sem fogja lángba borítani a kontinenseket, úgy - Nobel-díj ide vagy oda – Barack Obama sem fogja elhozni a világbékét. Nem feledhetjük, hogy az afganisztáni konfliktus az ő elnöksége alatt is pusztít. Az iraki kivonulás tulajdonképpen a Bush elnök által kijelölt menetrend szerint zajlik. Bárki legyen is az elnök, a szoros amerikai-izraeli viszony szintén az amerikai külpolitika sarokköve marad.

Akárhogyan alakuljon a versengés végkifeljlete, egy dolgot semmiképpen se feledjünk: minden, amit látunk és hallunk, az amerikai közönségnek szól! A következő amerikai elnököt nem mi választjuk, bármennyire szurkoljunk is egyik vagy másik jelöltnek vagy csapatnak. Az ő válaszaik az ottani kérdésekre születnek.

Van azonban egy kérdés, ami bennünk is felmerülhet: mikor láthatunk vajon ilyen színvonalas tétmérkőzést hazai pályán?

  •  
    és megosztani
28 november 2012, 14:19