2 március 2011, 12:04

Az utolsó főtitkár

 Az utolsó főtitkár

Nemzetközi szinten emlékeznek meg Mihail Gorbacsov 80. születésnapjáró

Nemzetközi szinten emlékeznek meg Mihail Gorbacsov 80. születésnapjáról. Nyugaton alapvetően pozitív az Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) utolsó főtitkárának megítélése, miután elismerik hozzájárulását a hidegháború befejezéséhez, ugyanakkor Oroszországban sok mindent nem tudnak megbocsátani neki.

   A Nyugat számára Gorbacsov valóban hős: beleegyezett Németország egyesülésébe, nem gátolta meg a kelet-európai „bársonyos forradalmakat”, aláírta a Szovjetunió és az Egyesült Államok nukleáris arzenálja egy részének felszámolásáról szóló leszerelési egyezményeket. Márpedig a nukleáris erőforrás elegendő volt ahhoz, hogy  tízszer, vagy akár százszor megsemmisíthessék vele Földünket. Most más a helyzet: napjainkban a nukleáris háború veszélye kevéssé valószínű, és ez kétségkívül a Szovjetunió egyedüli Nobel-békedíjas vezetőjének az érdeme.

    Oroszországban azonban a többség negatívan viszonyul Gorbacsovhoz. Érezhető az ideológiai el nem fogadás és az nagy csalódottság is . A vaskalapos kommunisták nem tudják megbocsátani a volt főtitkárnak  azt, hogy véleményük szerint „elárulta”a kommunista párt ügyét. Legalábbis az ő szemükben ezt jelenti az az út, amelyet Mihail Gorbacsov megtett a kommunizmusba vetett őszinte hittől a csalódottságig és az alternatíva kereséséig a szociáldemokrata gondolat keretei között.

   Megmagyarázható a tömegek csalódása Gorbacsovban: a túlzott várakozást felváltotta   tevékenységének elutasítása. Amikor 1985-ben országunkban – ahol már hozzászoktak a cselekvésre képtelen pártfőtitkárok egymást követő temetéséhez - feltűnt egy fiatal, energikus vezető, aki képes volt papír nélkül beszélni, az emberek hittek abban, hogy ő az, aki meg tudja változtatni életüket. Ráadásul Gorbacsov népszerű elgondolásokról beszélt: meg kell gyorsítani az ország gazdasági fejlődését, az állam politikájának központja legyen az ember, meghirdette a nyilvánosság, a glasznoszty politikáját is.

    De kemény realitással találta magát szembe: elődei „felélték” a kőolajdollárokat, nem gondolkodtak azon, mi lesz ha megváltozik a konjuktúra. Vagyis elszalasztották az időt. Gorbacsov abban az időben vette át az ország vezetését, amikor  drasztikusan csökkentek a kőolajárak, de elődei felelőtlenségét is vállalnia kellett.

    Őszintén akarta a helyzet javítását. Gorbacsov és kormánya önállóságot adott a vállalatoknak, igyekeztek ösztönözni a dolgozók kezdeményezését, de ez olyan helyzetben, amikor a termelőeszközök állami tulajdonban vannak, ez nem hozhatta magával a munkatermelékenység  erőteljes növekedését.  Ugyancsak jó irányú projekt volt a szövetkezeti tevékenység engedélyezése.  Ez  elősegítette a legális magánvállalkozások megjelenését, de a gazdasági kapcsolatok  terén a bűnözés növekedését is, elsősorban a korrupciót illetően. A helyzetet tovább súlyosbította  a totális deficit, amikor az állam a maradék valutát arra fordította, hogy sürgősen vásároljon külföldön árukat, és ezzel elejét vegye a szociális jellegű zavargásoknak.

  Gorbacsov sok mindent meg tudott valósítani: kivonta a csapatokat Afganisztánból. Kiszabadította a politikai foglyokat és száműzötteket, köztük a legismertebbet, Szaharov akadémikust. Lebontotta a vasfüggönyt, engedte, hogy a szovjet emberek láthassák a világot. Persze, nyilván azok, akiknek erre megvolt a pénzük. Gorbacsov idején – bár nem ment ez zökkenőmentesen - először publikálták országunkban Alekszandr Szolzsenyicin műveit.

   Időközben azonban tovább erodálódott a soknemzetiségű állam, felszínre jutottak a korábban elhallgatott, de nagyon érzékeny problémák. Véres konfliktusok Karabahban és Szumgaitban, a nagygyűlés szétverése Tbilisziben, kapkodó kísérletek arra, hogy megtartsák a Szovjetunió kötelékében a baltikumi köztársaságokat. A hatalom elvesztette a helyzet fölött ellenőrzését. 1989-ben az első többjelöltes választás arra vezetett, hogy Gorbacsov a mindenható pártfőtitkárból a népképviselők kongresszusa ülésének vezetője lett. Ráadásul az ülés számos résztvevője egyre erősebben bírálta Gorbacsovot és egészében a  kommunista pártot. Politikai átalakításokkal, így például a Szovjetunió elnöke tisztségének bevezetésével – igyekezett megtartani a döntőbíró szerepét a reformátorok és a konzervatívok között. De ezek is, azok is elfordultak tőle.

   Most Oroszország lakóinak viszonya a gorbacsovi időkhöz folyamatosan változik. Az egy évvel ezelőtt készített szociológiai felmérések azt mutatják, hogy ma már valamivel kedvezőbben bírálják el a 80-as évek második felének eseményeit, mint korábban. 2004-ben a többség (50-56%) azon a véleményen volt, hogy mindent hagyni kellett volna úgy, ahogyan  a peresztrojka előtt volt, 2010-ben  41 százalék tartotta magát ehhez az állásponthoz. 

                                                                                                                      Alekszej Makarkin

                                                                                                        a Politikai Technológiák Központjának első alelnöke

 

 

  •  
    és megosztani