8 szeptember 2010, 17:50

1812. Egy európai háború krónikája (27. rész)

1812.                                             Egy európai háború krónikája (27. rész)

  Mihail Kutuzov az egyik leghíresebb orosz hadparancsnok, de hírneve csaknem teljesen eltakarja tőlünk a reális hadvezért és embert. Ki volt ő: a  sors kegyence, akit a véletlen emelt fel a csúcsra, vagy pedig valóban katonai zseni?

Mihail Kutuzov az egyik leghíresebb orosz hadparancsnok, de hírneve csaknem teljesen eltakarja tőlünk a reális hadvezért és embert. Ki volt ő: a  sors kegyence, akit a véletlen emelt fel a csúcsra, vagy pedig valóban katonai zseni? Enélkül nehéz lenne felmérni Kutuzov valóságos szerepét a napóleoni hadjárat kudarcában. Mindazonáltal máig titok borítja igazi szerepét és jellemét. 1812-ben, amikor  Napóleon betört az országba, Kutuzov 78. életévében járt.  Hosszú élete során az 1745-ben született Mihail Kutuzov jó katonai iskolát járt ki Szuvorov vezetése alatt. Okos, tehetséges, akkori mércével mérve széleskörű ismeretekkel rendelkező ember, aki kiismerte az embereket és a hadi, nagyvilági, diplomáciai szférában is járatos volt. Kutuzov kitűnt bármely társaságban. Az udvarnál otthonosan mozgó, a nagyvilági életet kedvelő Kutuzov - Alekszandr Szuvorovtól eltérően - mélyen elsajátította az élet ama szabályát, hogy az embernek azért van nyelve, hogy eltitkolja gondolatait. Gáláns és ravasz emberként nélkülözhetetlenné vált úgy Ktalin cárnő, mint Pál cár udvaránál. Nagy Katalin mindig kitüntette Kutuzovot a többiek közül és elismeréssel nyilatkozott róla, „az én Kutuzovom"-nak szólította. Pál cár- amikor megingott Palen iránti bizalma - állítólag Kutuzovot szemelte ki a pétervári katonai kormányzó tisztségére. „Kurtizán", „udvaronc", „bárhol beilleszkedik" - mondták róla irigylői, és szavaikban volt igazság is. A számító Kutuzov az igazi nagyorosz ravaszkodásával mindig  jól megfontolta cselekedeteit, de sosem kockáztatott, sosem rontott neki a falnak. Ravaszkodása azonban nem amolyan jelentéktelen ember ravaszkodása volt, amely a gyávaság  következménye. Kutuzov nagyon is  jól tudta, mit tér, túl nagy személy és túl okos volt ahhoz, hogy gyáva legyen a másokkal ápolt viszonyában. Az embereket azonban csak eszköznek tekintette céljai elérésében. Célja pedig a  személyes jólét és felemelkedés volt. Soha sem restellte a kétszínűséget, amikor erre szüksége volt, bár mégsem lépte át azt a határt, amikor a ravaszság bizonyos fajtája az embert erkölcstelen tettekhez vezetheti. Egy 19. századvégi orosz író jellemzése szerint Kutuzov a 18. század tipikus figurája volt, aki könnyed iróniával, nevetve átsiklott a morál általános kérdései felett, és amikor ez hasznos és előnyös volt neki, könnyedén hazudott és megtévesztett embereket. Az erkölcsi normák semmibevételére hajlamos Kutuzov soha nem lépte át azt a határvonalat, amelyen túl  már nem létezett a „nemes ember" fogalom és a „plebejusi aljasság" kezdődött. Kivételes elméje megóvta Kutuzovot olyan kockázatos tettek elkövetésétől,  amelyek gazfickó hírébe hozhatták volna. Rábízva titkait, az ember megbízhatott Kutuzovban, de ellenségeinek olyan harcra kellett felkészülniük, amelyikben minden eszköz megengedett volt. A számító, hideg észjárású, kiváró, a sietséget kerülő Kutuzov megfontoltan, óvatosan lépett, és tudását, emberismeretét mesterien alkalmazta a hadügy terén is. Nagy tudású, óvatos, de óvatosságában bátor hadvezér lett, aki nem veszti el lelki nyugalmát és jelenlétét a legkritikaibb pillantokban sem. Minden oldalról átgondolta vállalkozásait és minden lépését szigorú, de széles számításnak vetette alá, így mindig elérte a kitűzött célt, nem kockáztatva és nem követve el olyasmit, amivel sietteni tudta volna a cél elérését. A háborúban az átcsoportosításokat kedvelte, a végtelen manőverezést, ezzel fárasztva ki az ellenséget. A kivárást részesítette előnyben a döntő összecsapások helyett, amelyek nagy erőveszteséggel járnak. „Ravasz, ravasz! Okos, okos! Senki sem csapja be!" - mondta Kutuzovról Szuvorov és olyan vállalkozásokat bízott rá, amelyekben a döntő csapásmérés előtt kivárásra volt szükség. Amikor a helyzet megérett, Kutuzov biztosra ment. Nagy személyes bátorságról tett tanúságot, amiért kétszer nagy árat kellett fizetnie: egy török golyó  halántékába csapódott és megrongálta fél szemét úgy, hogy azt el kellett távolítani, a másik pedig orcáján érte és  a nyakába fúródott. „Bácsikám, csaknem Napóleont akarja megverni?" - érdeklődött unokaöccse az öreg tábornok hadseregbe távozása előtt. „Megverni, azt nem, de be fogom csapni" ­-  hangzott Kutuzov válasza.  Mihail Kutuzov természetesen nem volt olyan hadvezér, akit egy sorba lehetne állítani Napóleonnal, a háború költőjével, művészével, de zseniális ellenfeléhez hasonlóan jól értette a hadügy gyakorlati oldalát, és emiatt nagyon veszélyes volt számára. „A korabeli generálisok, Napóleon kortársai közül csak kettő volt méltó arra, hogy összemérje vele tudását: az oszrák Károly nagyherceg és az angol Wellington, de az óvatos és ravasz Kutuzov volt legveszélyesebb ellenfele". Ennek bizonyítására már két hetet sem kellett várni.

  •  
    és megosztani