2 szeptember 2010, 17:51

A II. világháború, áldozatai és résztvevői (2. rész)

A II. világháború, áldozatai és résztvevői (2. rész)

A témát szemleírónk, Szergej Guk és Valentyin Falin szakértő folytatja.

A harmincas években Hitler elsőrendű feladatának tekintette a Szovjetunió elszigetelését az európai országoktól, amit egyébként bizonyít egyebek között visszaemlékezéseiben Edvard Benes csehszlovák elnök is. A nácik számára az volt a legfontosabb, hogy Prága ne teljesítse a Szovjetunió előtt szerződésileg vállalt kötelezettségeit a segélynyújtás terén. Az Óvilág országai, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország megértéssel fogadta a Führer e stratégiáját. Moszkva javaslatait a kollektív biztonsági rendszer kialakításáról elvetették. 1939 augusztusában, vagyis néhány héttel azelőtt, hogy Hitler megtámadta Lengyelországot, Londonban tárgyalásokra került sor a náci külügyminisztérium ügynökeivel. Két okmány aláírásáról folytak megbeszélések: egy német-brit megnemtámadási paktumról, amelyik felszabadította volna Angliát a Lengyelország iránti garanciális kötelezettségeitől, és egy benemavatkozási  paktumról. Anglia titokban a világ felosztásáról tárgyalt a nácikkal, de a közvélemény megnyugtatása céljából delegációt irányított Moszkvába, amelyik nem rendelkezett felhatalmazással.

Számos nyugati történész máig a Szovjetunióra próbálja hárítani a  felelősséget a háború kirobbantásáért. A Szovjetunió 1939. augusztus 23-án megnemtámadási paktumot kötött Németországgal. De képzeljük csak el, mi történt volna, ha Moszkva visszautasítja Berlin ajánlatát. Hitler ország-világ előtt azt mondta volna, hogy kezet nyújtott a bolsevik hatalomnak, de az visszataszította a neki nyújtott kezet. Ezzel bárki meggyőződhet arról, hogy a szovjet külpolitika nem a békét, hanem Németország elleni agressziót tarja céljának. A kialakult helyzetben a német birodalomnak joga van minden lépést megtenni saját biztonsága szavatolása érdekében. „München és sok egyéb meggyőzte a szovjet kormányt, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem veszi fel a  harcot, amíg a támadás nem irányul közvetlenül ellenük - hangoztatta Churchill. - Oroszországnak gondoskodnia kellett magáról." Anglia és Franciaország elég bizonyítékot szolgáltatott e tézis jogosultsága mellett. A két nagyhatalom meg se moccant, amikor Hitler csapatokat vezényelt a demilitarizált rajnai térségbe, amikor agressziót követett el Spanyolországban,  amikor elfoglalta Ausztriát és Csehszlovákiát.  Olaszország  megszállta Abesszíniát és Albániát. A Führer meggyőződése szerint a Lengyelország elleni támadás döntő pillanatában az angolok és franciák nem fognak fegyvert.

Jogos-e állítani a fentiek alapján, hogy Európa túlnyomó része részt vett a II. világháború kirobbantásában? Valentyin Falin orosz történész és diplomata véleménye.

„Hangoztathatjuk azok felelősségét, akik kirobbantották az első világháborút és más eszközökkel folytatták azt a 20-as és 30-as években. A kollektív felelősségről dokumentumok alapján beszélhetünk. Rengeteg ilyen dokumentum van. Vegyük, például, a lengyel diktátor, Pilsudski rendszerét.  Sztálin rezsimjéről beszélünk, jogosan bírálva azt azokért a tragédiákért, amelyek ezzel a rezsimmel kapcsolatosak. De bocsánat, Lengyelországban milyen rezsim volt? A 30-as években Lengyelországában az antiszemitizmus túlszárnyalta a náci Németországot. Erről hallgatnak napjainkban. Miért írják át így a történelmet, miért csúsztatnak annak érdekében, hogy a mai koncepciókat és doktrínákat igazolják? Clinton bejelentette, hogy a „hidegháború" más módszerrel folytatta azt a háborút, amelyik formálisan 1945. szeptember 2-án ért véget. A „hidegháborús" veszteségek az első világháború veszteségének majdnem a dupláját teszik ki. A regionális háborúkban: vegyük a koreai, vietnámi, indo-kínai, indiai-pakisztáni, közel-keleti háborút... Nem változtathatjuk mítosszá a korok kapcsolatát, amelyik reálisan létezik és meghatározza az államok politikáját. Reagan hadügyi minisztere Weinberger hangoztatta: Az Egyesült Államok háborút folytat békeidőben."

Európában, elsősorban a „frissensült demokráciákban", a kézenfekvő tények elismerése helyett inkább szaladnak a múlt elől. A módszerek nem újak: elhallgatások, egész történeti részek törlése, sőt, hamisítás. És ennek a maratonnak egyelőre nem látni se végét, se hosszát...

  •  
    és megosztani