5 november 2009, 13:48

Most már világos, kinek kell telefonálni Európába…

A Lisszaboni szerződés hatályba lépéséhez vezető

A Lisszaboni szerződés hatályba lépéséhez vezető úton ledőlt az „utolsó bástya” is. A cseh államfő – az alkotmánybiróság döntését követően- kénytelen volt aláirni a dokumentumot. Nem kétséges, hogy Klaus alaposan kifárasztotta a brüsszeli hivatalnokokat, de saját honfitársait is. Andrej Piontkovszkij, az Orosz Tudományos Akadémia levelező tagja,a Cambridge-i Egyetem professzora igy magyarázta ezt a jelenséget. 
  -Klaus „euroszkeptikus”, és Európában az ilyen álláspontú emberek száma nem kevés. Ott vannak például a brit konzervativok és mások is, akik a brüsszeli struktúrák kibővülésében nemzeti szuverenitásuk egy részének elvesztését látják. De Klausnak is meg volt a maga aduja, ami nemcsak Csehországban, de Szlovákiában is népszerű. Itt a Benes-dekrétumokra kell gondolni, amelyek alapján a háború után –vagyonuk teljes elkobzásával — kitelepitették a szudétanémeteket. Elméletileg ők követelhették volna a kompenzációt, de csak elméletileg. Hiszen Csehszlovákia és Németország között jogilag ez a kérdés már régen rendeződött, és Németország lemondott az ilyenfajta igényekről. Ennek dacára Klaus, amikor obstrukciót kezdett az európai integrációval szemben, nagyon ügyesen használta ki a honfitársai körében népszerű érvet.
   A prágai eseményeket figyelemmel kisérték Moszkvában is. A cseh államfő volt a hőse az „Echo Moszkvi” népszerű rádió közel egyórás adásának. Mit akart ez az ember,és milyen Oroszország és az egyesült Európa jövője az új formátumban?
   — Emlékezhetünk, hogy a Lisszaboni szerződés a korábban több ország által elvetett európai alkotmány „enyhitett” változata. Az integráció beleütközött a Klaus féle szkeptikusok ellenállásába, és véleményük igen jelentős erőt képvisel. A szerződés tehát kompromisszum: egyfelől a feltartózhatatlan integráció, egyfajta Európai Egyesült Államok létrehozása — erről Lenin irt is a múlt század elején- és a nemzeti szuverenitás megőrzésének hivei között. Mi itt a végeredmény? Megjelenik két új figura az európai elnök és a külügyminiszter személyében. Szerintem ez megkönnyiti a kapcsolatokat az Európai Unió partnereivel, igy Oroszországgal is. Emlékezhetnek Henry Kissingernek, az Egyesült Államok elnöke tanácsadójának a 6O-70-es években elhangzott elhiresült kérdésére: „Kinek telefonáljak, ha Európával akarok beszélni?” Manapság ehhez ott van Javier Solana, de az ő felhatalmazása nem eléggé körvonalazott. Amikor megalakul az európai Külügyminisztérium, a párbeszéd sokkal termékenyebb lehet. A Lisszaboni szerződés elfogadásával kialakulhat az egyensúly az Európai Unión belül a nemzetek fölötti és a nemzeti-állami struktúrák között. Nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, akiknek mindez nem tetszik. Az orosz elit egy része ,sajnos, még mindig azt az illúziót dédelgeti, hogy a pénzügyi kérdések megoldásánál ki lehet használni az európai országok közötti belső ellentéteket. Szerintem, ez rossz politika. Oroszország alapvetően érdekelt egy erős és megbizható európai partnerben. Csak igy tudjuk megőrizni országunk távol-keleti részét!
   — Ne feledjük,hogy a távol-keleti és a kelet-szibériai országrészekben gyors ütemű az orosz lakosság megfogyatkozása, miközben Kina gazdasági aktivitása egyre lendületesebb. Ha őszinték akarunk lenni, akkor ezt a területet mi csakis a nagy — az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő — Európa keretében tudjuk megtartani. Oroszország számára ezért fontos, hogy mielőbb tudatositsa, hogy része az európai közösségnek. Másképp egyszerűen nem lehet megőriznünk távol-keleti vidékeinket…





  •  
    és megosztani